BurnPanda

KockaKuckója

 

Haditechnika-rajongó szemüvegen keresztül nézve, az ingyen, interneten keresztül játszható játékok gyöngyszemének nevezhető a World of Tanks. Ennél már csak az lehet a jobb, ha harckocsik, páncélvadászok és önjáró tüzérség helyett repülőgépekkel kell aprítani az ellent. Pont erre találta ki a WoT fejlesztőgárdája a World of Warplanes-t, mely, ha lehet, még tovább fokozza az élményt. Volt szerencsém a zárt bétatesztelők között használni a virtuális lőszert és most megosztom a tapasztalataim.

A felállás egyszerű, a játék letöltése, majd regisztrálása után először a nemzetiségi döntés vár a felhasználóra: melyik, a II. Világháborúban részt vevő ország alap vadászgépével vág neki a kalandnak. Ha már gyűlnek a tapasztalati pontok és a teljesítményért kapott pénz akkor WoT-ben is a már megszokott tech tree szerint történik gépek fejlesztése (fegyverzet, hajtómű, törzs, rádió) illetve az új gépek kilockolása. Ha az előző szint gépét teljesen felfejlesztette apilóta, akkor jöhet – persze tetemes költségekért – a fapados, nagyobb vas. Semmi túlbonyolítás, minden grafikus, érthető, klikkelhető.

Az első repülések során hamar kiderül: azért nem egy Flight Simulator X-ről van szó. A cél az élvezhetőség, az izgalom és a repülés megfelelő koktélja, nem a minél precízebbműszerrepülés kivitelezése. Viszont ha repülős, lövöldözős, fejlesztős játékot keresel, nos, ez lesz a legjobb. Hamar rá lehet kattanni az újabbnál újabb gépek fejlesztésére, a különböző nemzetek a valóságban tervrajzig vagy prototípusig jutott típusainak megszerzésére.

A játék során a „sima” vadászgépek mellett a nehézvadászok és a földi célpontok támadására specializált gépek családjára is lehet gyúrni. Egyes helyeken elágazik a tech tree, így lehet ugrálni a feladatkörök között. Ez kellemes összetettséget hoz a játékba, hiszen bármikor vissza lehet ugrani néhány szintet és ott, egy oldalágon elindulni mondjuk támadógépeket fejleszteni, mert most éppen ilyenem van.

A légicsata elején a játékos és gépe már a levegőben van. A két, véletlenszerűen, de a repülőgépek fejlettségi szintjének megfelelően (jellemzően fel-le két-két szint) sorsolja össze a gép a szerverre csatlakozott játékosokat. A két csapat egymás felé repül, s innentől már csak abátorság, az egyéni taktika és persze a repülőgép feladatköre határozza meg az eseményeket. Meg persze némi szerencse, hiszen nem mindegy, ki repül majd veled szemben.

A légicsaták során sok mindenre nem kell figyelni a műszerfalon: a minitérkép mutatja a legfontosabb információkat (saját és ellenséges gépek, földi célpontok helyzete), s amire még illik figyelni, az a sebességmutató és a gépfegyverek hőmérsékletének kijelzője. A hosszú sorozatok felhevítik a géppuskákat, gépágyúkat, ekkor erősen lassul a fegyvere tűzgyorsasága. Több, rövid sorozat alkalmazása javallott.

A saját és az ellenséges játékosok színvonala ingadozó: vannak nagyon kemény vadászok és égen csalinkázó kacsák egyaránt. Először érdemes falkában vadászni, azaz egy, már mások által szorongatott gép ellen indulni. Nem szép, de ez a játék nem a sportszerűségről szól. Fontos megjegyezni, hogy nem a győzelmek, hanem az elért sebzések számítanak a játék végén, amikor a tapasztalati pontok és a pénz kiosztásra kerül. Ha már később a tapasztalat mellett megfelelően fejlett repülőgép is akad, akkor már érdemes saját támadásokat is indítani. Személy szerint a nagyobb magasságból lecsapást kedvelem, kevésbé a fordulózást. Ehhez persze egy erős, gyors emelkededésre képes gép kell, megfelelő fegyverzettel, hiszen nem lesz sok idom a veretésre.

 

A fordulóharcosok figyelmébe kell ajánlani a féklapok használatát: a fejlettebb gépeken már nagy segítséget jelent a sebességet, így a fordulókört is csökkentő eszköz. Csínján kell azonban bánni vele, hiszen a gépünk sebességét és mozgási energiáját vesztve könnyűcélponttá válhat. Check your Six, minden támadás megkezdése előtt és közben is! Pillanatokon belül a hátad mögé kerülhet 2-3 ellenséges vadászgép, s akkor onnan már nem egyszerű a menekülés.

A földi célpontok, például az ellenséges repülőtér épületei, hajók, épületek, légvédelmi állások megrongálása, megsemmisítése is számít a játék végi értékelésben és jutalmazásban, még akkor is, ha tisztán vadászgéppel próbálkozunk. Persze komolyabb eredményeket csak atámadásra specializált típusoktól várjunk, melyek gépágyúikkal, bombáikkal, majd későbbrakétáikkal már elég komoly rombolást tudnak véghezvinni. Azonban a földi célpontokkalapálása közben nem árt figyelni arra, hogy a gépben lévő géppuskásunk csak alapszintűvédelmet nyújt a nyakunkba zuhanó ellenséges vadászgépekkel szemben.

Ha ingyenesen letölthető és játszható a World of Warplanes, akkor ebben mi az üzlet?

Természetesen az extraerős repülőgépek, a gyorsabb tapasztalatszerzés, a speciálisfestések, matricák vásárlása. Ez virtuális aranyba, az meg valóságos eurókba kerül, így a fejlesztői gárda is megtalálja a maga számítását.

 

 

 

 

 

Három-három Golden Globe és Emmy díjas és a 10 elkészült évadból magyarul is bemutatott 9 szezon után nem hiszem, hogy túl részletesen be kéne mutatnom a Heavy Iron Studio fejlesztette játék alapjául szolgáló rajzfilmsorozatot. Alpári poénokkal foncsorozott görbe tükrében sokan nézik szívesen a modern társadalom igencsak szókimondó kritikáját.

Ahogy a rajzfilmben, a belőle készült – konkrétan két epizódra épülő, de azokat alaposankiegészítő – játéknak sem erőssége, a faji, vallási, nemi vagyis úgy általában bármilyen jellegűtolerancia. Megkapják benne a magukét, az amish-ok, az egyetemisták és a (átmenetileg) mozgáskorlátozottak is, csak hogy a kampány első három pályájának ellenfeleit említsem. Nem átvitt értelmű, finom beszólásokban nyilvánul meg a verbális humor, mocskos, szókimondó szövegekben utaznak szereplők.

A sorozatban fő és kiemelt mellékszerepet betöltő karakterek megjelennek a kampány során is.  A történet folyamán, a játékosok Stewie és Brian irányítását kapják meg. A két szereplő között tetszés szerint lehet válogatni, így vált-marnak vetve, cooperatív módban lehet legyőzni Bertram-ot, aki bosszúszomjas seregeivel egy másik dimenzióból érkezett.

A Family Guy: Back to the Multiverse kampányában tíz, terjedelmes pályán keresztül loholhatunk Bertram nyomában, mert Stewie kincsei között ott lapul az alternatív univerzumok közötti átlépésre használható távirányító. A kezdetben azonban a még javításra szoruló eszközzel se tudjunk megelőzni a megalomán, gonosz fél-tesót a párhuzamos világok bugyraiban, ezért nincs más dolgunk mint átvágni magunkat a Bertram-hoz hű, felfegyverzettellenfelek tömegén.

Vagyis a Back to the Multiverse nem a rajzfilmekből készült játékok jól bevált receptjét követi, mivel nem az ismert karakterek népszerűségére építve némi platformos ugrálással próbálja szórakoztatni a játékosokat. Persze akad ugrálni, meg különféle gyűjtögetni való itt is, de a legkülönfélébb fegyverekkel ellen törő „közkatonák” és a pályák végén ránk váró, néha igencsak meglepő főellenségek egyértelműen az akciójáték kategóriába sorolják. Ennek megfelelően a gyerek és a kutya (elcsépelten sikerhajhász szereplőválogatási klisé) sem védtelenül vág neki a multiverzum bejárásának. Brian a közelharcban egy szilánkosra tört whiskey-s üvegeget forgat és hagyományos golyós fegyverekkel írtja távolról az ellent, mígStewie urizál és golfütővel egyeli a túl közel kerülő vagy az energiafegyverekkel, rakétavetőkkel és lángszóróval felszerelt távolból támadó ellenfeleket.

Akik arra tippelnek, hogy a társadalmi szabályokat kacagva és kacagtatva felrúgó sorozat játékának fejlesztői a játékok általános alapszabályaival már messze nem bánnak ilyenszabadosan, a nyertes oldalra tennék a voksukat. A rendelkezésünkre álló arzenál igencsakkorlátozott a játék indulásakor, de a kampány előre haladtával kapunk is, meg vásárolhatunk is újabb típusú fegyvereket, vagy a birtokunkban lévőnél fejlettebb változatot. Ahogy egy magára valamit is adó akciójáték esetében illik, csupán a közelharci fegyver használható újratöltésnélkül – bár Brian üvege mindig épen és tele kerül elő, de ezt írjuk az alkoholizmusa számlájára – a többihez bizony pótolni kell a lőszerkészletet.

Amíg az elsődleges fegyverek esetében a fejlesztők, csak szolidan rugaszkodtak el a valóság talajáról (lásd Stewie arzenálja), addig a másodlagos támadó és védekező felszerelések között már jobban eleresztették magukat. Mondjuk Brian molotov koktéljai még nem is annyira tartoznak az extrém kategóriába, de amikor Stewie a teli pelenkát vágja oda, akkor annak már egész sajátos hatása van. A gigantikus csirkével hadakozó, sikoltozva lángoló vagy épp ordítva hányó ellenfelek látványa a megmosolyogtatáson kívül azért is hasznos, mert némi lélegzethezés gyógyulás esélyéhez is juttat minket.

A szusszanásnyi szünetekre pedig igencsak szükség van, mert a fejlesztők – talán abból kiindulva, hogy mégis csak egy felnőtteknek szóló műsorsávban igen sikeresnek bizonyult rajzfilmről van szó – elég keményre vették a kampány nehézségi fokozatait. Arról pedig, hogy ne csak a fegyverzetükben és támadásaikban eltérő ellenfelek jelentsék a változatosságot, a pálya teljesítéséhez szükséges fő feladat mellett elvégezhető mellék-küldetésekkel is igyekeztek gondoskodni. A honi univerzumban, ahol Neil Goldman távirányító javításhoz elengedhetetlen segítségéért cserébe az általa szervezett geek-party hangulatát kell feldobnunk különféle kellékek beszerzésével, pikáns képeket is gyűjtögethetünk a kollégiumileánytestvériség némely tagjairól. Nem hiányoznak persze a legkülönfélébb feladatok teljesítésével megszerezhető trófeák sem, amit szépen kitehetünk a hálózati vitrinünkbe.

Amennyiben pedig teljesen kipörgettük a kampányt, vagy csak egy rövid játékhoz van éppen hangulatunk, ott van a challenge mód, mint lehetőség. Itt – persze a kampányban tett előrehaladásunk függvényében – sorra nyílnak meg a pályák, s új feladatokkal tehetjük próbára képességeinket.

A főiskolás lányok fotózása, az amish-ok eliminálása és a hasonló feladatok minél gyorsabb teljesítése ugyan ego-t piszkáló kihívás, de manapság egy akciójáték igencsak szárnya szegett madár lenne multiplayer nélkül.

A Family Guy: Back to the Multiverse négyféle lehetőséget kínál az osztott képernyőn zajló egymás elleni játékra, de persze a maga igencsak kifacsart módján. Mondjuk a deathmach-en nem nagyon van mit cifrázni, de CTF helyett már sokkal Family Guy-osabb „kapd el a bezsírozott, süket fickót” játszhatunk. Azt azért nem állítom, hogy le tudná szorítani trónjukról a netes multiplayer nagyágyúkat, de szórakoztatónak (a megfelelő hangulatban és társaságban)szórakoztatóbb a szokványos multi mókánál.

Komoly hiányosság, hogy netes csatlakozásra és távoli barátokkal vagy épp ismeretlenekkel közös mókázásra nincs lehetőség.

Legyen azonban szó magányos vagy társas játékélményről, egyaránt sokat nyom a latban, hogy a játék látványvilága és hangjai egy-az-egyben a rajzfilmeket hozzák át a konzolokrais. Mondhatjuk ugyan, hogy a grafika nem állította túl nagy kihívás elé a játékfejlesztőket, de aki rajzfilmekben is ezt szereti nézni, annak a játékban is pont ugyanazt adni a legcélravezetőbb. Bár abban is biztos vagyok, hogy a Family Guy: Back to the Multiversenem lesz az évtized, de még az év játéka sem, de ahogy a rajzfilmsorozatnak akad bőséggel rajongója TV (és videó vagy file megosztó) nézők között, úgy a játéknak sok gamergyűjteményében lesz megbecsült helye.